"Én nem mehetek el innen soha-sehova,
Nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom,
millió sárbaragadt paraszt a szomszédom.
ezeknek sorsa az enyém, s az is marad örökre.
Nekem csak térkép a nagyvilág,
talán sohase látom Párizst, Rómát,
sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket;
barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld,
és zöld folt marad a szibériai steppe.
Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs:
"Adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot."
Én megtaláltam azt a pontot, legalább is önmagam számára.
Ez a föld, amelyen élünk:
a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok
és a tízmillió magyar, aki benne él.
Hogy szép e a mi hazánk, szebb-e, mint másoké,
nem tudom, nem is keresem:
hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük,
beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk:
mindegy ma már - egyek vagyunk vele.
Napunk közös a többiekkel, de a mi csiráinkat is felébreszti,
a felhők elszállnak, de esőjüktől a mi füveink is nőnek:
a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem.
Lábammal bokáig járok a magyar sárba,
arcomat kicserzi az éles pusztai szél,
szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény;
gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé,
nincsen más számomra, mint emésztő töprengés, forró vágyak és kemény akarat:
ide kell hoznunk a nagyvilágot,
ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes."
Veres Péter: Én nem mehetek el innen
