Múlt hétvégén Ópusztaszeren jártam. Árpádsávos zászlók között sétáltam, kézműves mesterek és ősmagyar kultúrát kutató emberek és megannyi hagyományőrző íjász között. Az 1800 íjász egyidejű össztüze egyszerűen pazar volt, a hagyományőrzés szép példája. Kedvesem ott volt a tömegben és lőtt. Magam egy Világok Virága hajfonat koronggal tértem haza, mely a tökéletesség szimbóluma, ezt is megtanultam. Már itt is csüng a hajamban, miközben tudom, hogy a tökéletesség az inkább egy fogalom a fejünkben, és talán soha el nem érhető, vagy ha úgy tetszik mindig jelen levő...
Az alábbi politikai beszélgetésre lettem figyelmes a hátam mögött, mely jót tett önkéntelen sztereotípiáim lerombolásának. A helyzet a következő volt: szemben 2 ember vitatkozott. Egy szemüveges, polgári ruhában levő, leginkább értelmiségi könyvtárost, vagy irodalmárt idéző középmagas férfi, és egy talpig magyar díszben, egészen rövid, már-már kopasz fejű, nagyon nagy darab, izmos, íjat és vesszőt hordozó férfi. A vita végső soron a vezérelvűségről és a népuralomról szólt. Mit gondolnának ki melyik oldalon állt? Én már nem merek mondani semmit, a sors viccel meg mindig ilyen szituációkkal, hogy tanulhassak saját elmém kijátszhatóságából. Most a sztereotípiáim játszottak ki, és űztek gúnyt belőlem.
Ugyanis az értelmiségi figura hősiesen kardoskodott amellett, hogy: "Akkor lesz itt összefogás, ha mindenki tudja hogy hova KELL szavazni, ha mindenki egy irányba megy", míg az íjász érvelése így hangzott: "Mi az hogy oda szavaz, ahova KELL, barátom? Oda szavaz, ahova AKAR, az mindenkinek a magánügye, és a sok egyéni döntésből születik majd meg a nép közös akarata. Nincs olyan, hogy oda KELL szavazni. Demokráciát akarunk, nem? Még ha most nincs is valós demokrácia. Az akkor lesz valódi és igazi, ha a fejekben van demokrácia, egyszer majd eljutunk oda". Végül a diskurzus arra terelődött, hogy vajon ma Magyarországon demokrácia van -e, vagy demokratikus ruhába bújtatott, illetve egyre kevésbé bújtatott tőkehatalom. Nos ilyen jelenségekkel lehet egy hagyományörző rendezvéynen találkozni.
A történet nem kitalált, ott voltam, és igazán gondolatébresztő volt.
A sztereotípiákról, kultúrális kategórizálásról és a jelképek jelölő jellegéről gondolkodtam a kézműves standok mellett, miközben egy árpád sávos zászló új gazdára találását figyeltem. Vajon miért érzem azt, hogy egy politikai logót vásárolt meg éppen az illető, aki a balkonról tervezte lelógatni a piros-fehér lobogót, miközben igazából egy történelmi emlék az, amit megvett? Nem lobogtattam LMP-s szatyorkámat az Ópusztaszeri rendezvényen, amivel amúgy élő reklámtáblaként szoktam flangálni fel s alá, mert gondoltam ez a rendezvény nem szólhat politikáról, és a politikai jelképekről. Csak az zavart nagyon, hogy a nemzetinek aposztrofált politikai erők időről-időre kisajátítanak közös nemzeti szimbólumokat. Volt időszak, amikor a kokárda lett egy politikai oldal kizárólagos tulajdona, most az ősmagyar jelképekre, turulmadárra, történelmi zászlókra és veretes tegezekre pályáznak. Jó volna ezektől megszabadulni, jó volna ha a politika nem a kulturális bélyegekről, hanem az élet megszervezéséről, a dolgok működtetéséről és a jövőnkről, a dédunokáink jövőjéről szólna.
