Minden szakember, ha hivatása és nem csak munkája az amit nap, mint nap végez, igyekszik fejleszteni saját mukáját, új módszereket tanul, fejleszt ki vagy adaptál. Reflektál, legalább önmagában, munkája hasznosságára. Szerencsés esetben néha megforgatja a fejében, hogy társadalmilag hogyan hasznosul mindaz, amit tesz. Ha pedagógus az ember szakmája, a társadalmi hasznosulás különösen fontossá válik. Hiszen a köz szolgálatának ez a formája kifejezetten a társadalmi koherenciáról, integritásról szól, s nem csupán adminisztrációs felügyeletről.
Épp ezért ad reményt az a kezdeményezés, amit a minap olvastam az egyik napilap internetes felületén. Kezdő pedagógusként egy roma tehetséggondozási programban találtam állást, tetszett a kihívás, és a program célkitűzéseit igéretesnek tartottam. A program, amiben részt vettem azóta lezárult, de ma is jó találkozni a résztvevő fiatalokkal, azokkal, akik alternatívát kaptak, lehetőséget a kilépésre a mélyszegénységből. Ilyenkor tudatosul bennem, hogy mennyire fontos az a példa, amit az úgy nevezett többségi társadalomtól látnak, tapasztalnak. Kiderül, hogy az integráció, bármennyire szeretnénk, nem egy alávetődési folyamat, hanem párbeszéd. Kölcsönös odafigyeléssel, engedményekkel, és folyamatos kiváncsisággal vezet ez az út a problémáktól a megoldások, a gyülöletből az együttélés felé. Az oktatás kiemelt feladattal bír tehát, és nem csak a leszakadó csoportoknál, hanem azoknál is, akik kinyújthatják kezüket. Hogy a társadalom összefoghasson, hogy a kinyújtott kezeket fogadják knyújtott kezek a másik oldalon.
