Gyermekkoromban fehérváriként sokat nyaraltunk a családdal a Balatonon, a Velencei-tavon. Mivel közel vannak a városhoz gyakran előfordult, hogy vonattal kimentünk délelőtt, s délután, este hazamentünk. A történet az egyik ilyen "kiránduáskor" esett meg velem.
A tó partján lédús barackot majszoltam. Ettem, ahogy belém fért, a cukros lé végig csorgott az arcomon, a kezemen. A gyümölcs végeztével még hosszan rágcsáltam a magot, hátha még valamennyét lehánthatok a gyümölcs rajta maradt húsából. Addig, amíg már egész keserű íze lett. Majd a magot tenyerembe véve, azt messzire eldobtam be a tóba. Nagymamám megrökönyödve szólt rám:
- A Balaton nem szemetes, ne dobd bele!
- De hiszen ez csak egy mag - feleltem megilletődötten.
- No, hiszen, ha mindenki így gondolkodna, s csak egy magot dobna bele a tóba. Mit gondolsz, milyen hamar telne meg maggal?!
Szó szót követett, s az a biztos, hogy azóta nem dobom a magot a Balatonba.
A minap, ajánló szelvény gyűjtés közben, az egyik kedves lakó ajtót nyitva a következő kérdést támasztotta nekem:
- Minek adjam maguknak, ha össze sem tudják szedni a 750-et.
A kérdés azóta is itt kavarog bennem, s a kérdést tovább gondolva az is, hogy vajon minek tegye a voksát az LMP mellé a kedves polgártárs, ha, azt egy másik párt vezetője nyíltan vagy kevésbé nyíltan, feleslegesnek, elveszett szavazatnak nevezi.
Én mégis azt gondolom, a Balaton nem telhet meg barackmaggal, de az emberek szíve megtelhet elégedetlenséggel. S ha elégedetlen azzal, ami volt, s jobbat szeretne, mást, olyat, ami a jövőről beszél, akkor legjobban azt teszi, ha eldobja azt a barckmagot, s az LMP-t támogatja, ajánló szelvénnyel szavazattal, lelkesedéssel, aki amivel. S akkor meg lesz a küszöb átlépéséhez szükséges százalék.
